Felébredni

Azt mondják, az embernek néha meg kell bizonyosodni arról, hogy egyszer valamikor régen a múltjában jól döntött-e. Ezért vissza kell mennie emlékezni azokra a helyekre, ahonnan indult, ahol az egész kezdődött. Hogy megtudja, mit kell megbánni, és miért kell örülnie annak, ami most van.

Én egyáltalán nem terveztem, hogy visszamegyek a hétvégén a régi sulimba, ahol az első két évemet jártam középiskolában, de hát így alakult, mivel a kórus próbált, és nem volt szabad terem a zeneiskolában.

A szólampróbát a rajzteremben tartották, az egyetlen olyan helyen, amire viszonylag szívesen emlékeztem vissza, hiszen a rajz és a matektanáromon kívül semmi mást nem szerettem ebben az iskolában.

Fél tizenegyre értem oda, akkor ért véget a vonószenekar, így nekem csak másfél órát kellett kibírnom az épületben.

Először is. Ideges voltam, és gyomoridegem volt, de egyszerűen nem találtam az okát. Nem tudtam megmagyarázni magamnak, mi bajom van.

A legelső dolog, ami eszembe jutott az az, hogy hányszor léptem be azon az átkozott bejárati ajtón.

A második az, hogy mennyire üres az épület. Nem érzek semmit. Nem emlékszem beszélgetésekre, jelenetekre, semmire, ami ott történt az épületben. Nem jönnek velem szembe szellem arcok, emlékfoszlányok. Csak a jelent hallom. Hogy üres az épület, és a rajzteremben énekelnek.

Ez azért furcsa, mert nekem sok emlékem van. Amikor a régi általános iskolámba pillantottam be, már akkor ezernyi dolgot láttam magam előtt. Ott volt az élet lenyomata, az emlékek. Befogadta az odajáró gyerekek és felnőttek történetét. És ezek a történetek, az iskola történetévé váltak.

Mikor beértem a rajzterembe mindenki örömmel fogadott. Számomra a vegyeskar is valami olyasmi, ami egy fix pont, valami jobb dolog, ami összeköti az embereket. A város, ahol élek, rettenetesen halott, van mellette egy iszonyat büdös-füstös gyár, szinte semmit nem lehet csinálni, alig vannak rendezvények, és kultúra helye a kocsma. Elképesztően halott. A vegyeskar egyike azoknak a csomópontoknak, amitől néha kicsit színt kap arra a sápadtságra.

A próba közben tartottunk egy szünetet, én pedig, mintha ellenséges területen lennénk meginvitáltam Kuszit, hogy nézzünk körül egy kicsit.

Az első dolog, amit felfedezett drága barátnőm, az Szöszöskéék szekrénye volt, a második meg az órarend.

Végigmentünk a folyosón, és egyre jobban úgy éreztem, hogy fojtogatnak, és nem azért, mert túlcsordultam az érzelmektől, és hirtelen megbántam azt is, amit még el sem követtem. Csak akkor értettem meg, amikor végre kimentünk az épületből.

Ami körbelengett minket, az a dr Halottság volt személyesen, társulva a mr. Tömény Undorral. A vicces az, hogy Kuszi is ugyanazt érezte, amit én.

Azon gondolkoztam, mennyit törtem magam, és próbáltam szeretni ezt az átkozott iskolát, minden egyes átkozott dolgával együtt, mégsem sikerült (hála Merlinnek). Valami taszított, nem engedte. És piszok nehéz volt felébredni az egész rémálomból, de sikerült.  

Azt mondják, valamit lehordani a sárga földig nem szép dolog. Valóban nem az, de sajnálatos módon (tűnjek bár szívtelennek) örülök, hogy mindentől, és mindenkitől megszabadultam, ami ahhoz a szerencsétlen helyhez köt.

A legrosszabb az, hogy amikor belépsz egy ilyen helyre, és sokat vagy ott, elkezdesz olyanná válni, mint maga a hely, de amíg nem veszed észre, és ott vagy, nem tudsz visszalépni. Nincs olyan, hogy fekete vagy, amikor minden körülötted fehér. Ez a legrosszabb. Előbb-utóbb te is fehér leszel, és közömbössé válsz minden olyan dolog iránt, ami fekete.

Természetesen a napom nem csak ilyen és hasonló kínok között telt.

Kecskés a változatosság kedvéért fekvőgipszben feküdt otthon, és egy hétig nem mehetett sehova, mert kicsavarodott kosarazás közben a térdkalácsa. Mellesleg, előtte fejébe vette, hogy huszonegy évesen meg fog halni. Na, én megpróbáltam megjósolni neki cigánykártyával, hogy nem. Hát, nem jött össze. Háromszor raktam ki a paklit, és mindháromszor kihúzta a halált. Miután megtudtam, hogy mi történt vele megint, csak percekig néztem ki a fejemből, és azon merengtem, ezek után hogyan fogom elhitetni vele, hogy tényleg nem hal meg huszonegy évesen…

Titokban szerveztem egy látogatást számára, gondoltam, örülne egy kis társaságnak, így összegyűltünk Kuszival és Pacsirtával, hogy közösen meglepjük. Szépszemű sajnos nem volt a városban, bár telihold volt (rendszerint olyankor bukkan fel, hiányoltuk is. Azt hiszem tapasztalta, mert amit Skypon összehoztunk neki… )

Talán sejtett valamit, fogalmam sincs, de mikor bekopogtam már ott állt az ajtóban.

Nagyon jó két óra volt, teljesen feldobva jöttünk el tőlük. Először Pacsirtával hazakísértük Kuszit, aztán Pacsirta kísért engem haza. Már az elején kijelentette, hogy ő nem marad most nálunk, mert akkor soha nem jut haza.

Az egyik legfőbb problémánk, hogy a hupikék törpikéken keresztül a gennyes fülgyulladásig, a sinus hullámon át bármiről képesek vagyunk beszélgetni, nem beszélve arról, hogy végig duettezük az egész várost sétálás közben.

Amikor már tíz perce álltunk az ajtóban, akkor úgy döntött, egy fél órára mégis csak bejön. Ekkor kijött az udvarra anya, akivel fél órán keresztül tárgyaltunk mindenféléről. Amikor abbahagytuk, akkor kellett volna indulnia. Közölte, hogy most már igazán mindegy, csak bejön. Ekkor volt fél tíz.

Tizenegykor ébredtünk rá, hogy nos hát, ő a város másik felében lakik, és valószínűleg már keresik otthon, és azért mégiscsak tizenegy óra van.

Ma felhívott, eredetileg azért, hogy elpanaszolja, miattam fél egykor feküdt le, és délig aludt. Ezek után megfejtettük, mitől volt véres reggel a fülhallgatója, és megbeszéltük, hogyan fogunk és kikkel Júliusban címerezni. Újabb fél óra.

Azon gondolkoztam, hogy annó a Kaméleonember úgy mutatta be nekem, hogy ő egy szerencsétlen fogyatékos. Ezek után felteszem a kérdést, hogy akkor ő mi lehet, és én mi vagyok? Mert ha ilyen a fogyatékosság, akkor én nagyon szívesen vagyok az.

A másik, ami még szintén igen kellemesen érintett, hogy összehoztam egy olyan társaságot, ami szinte állandóvá vált. Erre Kuszi barátnőm világított rá, azzal a levelével, amiben megköszönte, hogy bemutattam neki a srácokat, már el sem tudná képzelni a hétvégéjét nélkülünk, és hogy bármilyen rosszul is érezte magát hét közben, bármilyen borzalmas dolog érte, velünk ezt teljesen elfelejti, és ez az érzés kitart neki egész hétvégén.

Felébredni igen nehéz, felkelni talán még nehezebb, de higgyétek el, megéri. Akkor a legjobb, amikor visszalapozol a múltadban, és arra döbbensz rá, hogy semmit nem bántál meg, és nem filózol azon, mi lett volna ha.

Még egy fontos dolog. El ne felejtsem megköszönni a Kaméleonembernek, hogy bemutatta Pacsirtát. Mondjuk olyan tíz év múlva, amikor talán már tőle se lesz tömény undorom…