Az idő

Folyton csak egy dolog jár a fejemben. Az idő. Onnantól, hogy beállítom reggelre az ébresztőt, lenyomom a szundit, kapkodva összeszedem magam, számolom a perceket a metrón, előadáson bámulom az androidos kijelzőt, rohangálok egyik helyről a másikra, hazaesek, nekiülök tanulni, malmozok egy kicsit, és hopp, máris tíz óra van, ideje lefeküdni…

Az idő mindig mindenkinek ott van a fejében. Ilyen időzóna, olyan időszámítás, időeltolódás, jet lag. Próbálunk mindent huszonnégy órába besűríteni, de egyre egyértelműbb számomra, hogy nem megy. Legalábbis itt Európában nem.

Mikor gondolunk először az időre? Mikor mondjuk először, hogy nincs időnk? Mi ez? A valóság? Egy állapot? Vagy csak egy ócska kifogás az éltre? Van egyáltalán olyan, hogy nincs?

Akárhogy is, maradva az általam, némileg ismert nyugati kultúra berkein belül, azt kell mondanom, hogy az idő egy makacs korlát. Az a fajta, amelyik még akkori is ott áll a helyén, ha körülötte minden a totális enyészeté lett.

Nem élünk örökké.

Nem, hidd el, tényleg nem.

Erre akkor döbbentem rá, amikor tizenegy éves koromban, hőn szeretett másfél éves macskám minden előjel nélkül meghalt. Délelőtt még a kertben rohangált, délután ott találtuk elnyúlva a verandán. Ő nem ismerte az órát. Nem tudta, mi az a magassági, szélességi kör, és hogy hol van Greenwich. Neki nem volt több ideje?

Következtethetnék arra, hogy akkor az idő egy intervallum, ameddig biológia testünk el nem használódig. Csakhogy idő volt előttünk is, meg lesz utánunk is.

Az ember megalkotta szavait a felfoghatatlanra. Ilyen az „örökké” a „végtelen” az „időtlen-időkig”… El sem tudjuk képzelni, milyen az, aminek nincs vége, kifejezésünk mégis van rá.

Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó ilyen élesen felállított szabályok közé ékelődve leélni egy életet, ahol az ember folyton a mutatókat lesi.

Jó is ez a rendszer, meg nem is. Talán több a kapkodás, és a feszültség. Nagyobb hangsúlyt kapnak azok a dolgok, amikre várunk, és azok is, amiket annyira nem. Például a halál. Az ember szereti biztonságban érezni magát, előre tudni, mi fog történni. Az élet vége nem ilyen. Nem tudjuk mennyi időnk van még hátra, és hogy mi lesz utána. Félelmetes, sötét tabuvá nőtte ki magát az elmúlás. És tessék, még egy olyan dolog, amire van szavunk, de nem értjük igazán.

Az ember nem carpe diem él, szüksége van rendszerre, ami keretet ad neki, ugyanakkor arra is, hogy szabadon kiléphessen ebből.

Talán ez azt jelenti, hogy mindennap aludjunk minimum nyolc órát.

Kényelmesen elfogyasszuk a reggelink.

Megfigyeljük a világot magunk körül, nini, milyen érdekes az a kitüremkedés a falon...

Félretegyük pár órára a kütyüinket.

Talán az sem lesz így olyan fontos, pontosan mennyi van még vissza. Az ember számára a legmegfoghatóbb dolog mindig éppen most van, éppen akkor, mit mond, dönt, tesz. Ezzel kell kezdenünk valamit.

Talán egyszer érteni fogjuk az „örökkét”. A „mindiget”. Az időt.

Addig is.

Most van.