Lapos kövek

Tegnap este beszélgettem egy ismerősömmel. Mondjuk ez is túlzás, mert beszélgetni sem lehetett vele.  Bulizni volt, és azt mondta, nincs jó kedve, de nem tudja, hogy miért.

Furcsa. Mostanában az emberek többsége így él. Bulizni jár, utána meg rosszul érzi magát és nem a másnaposságtól. Egyszerűen csak az ürességtől. Pedig piál rengeteget, haverok, bagózás, eszementkedés. Utána ismét előtör az üresség érzése, a hiány, a nagy semmi. Felettébb rossz állapot, néha én is találkozok vele, mivel nehéz kirekeszteni az életből. Ha benne élsz egy közegben, ami tetőtől talpig feltöltődött vele, és árasztja magából, közelharcot kell vívnod, hogy rád ne ragadjon át. De mi is ez az egész?

Leginkább tehetetlenségnek nevezném, de társul hozzá a bizonytalanság, és az elengedhetetlen magány. A három „legjobb” dolog, ami ha egyszerre támad meg, úgy megbénít, mint egy medúza csípése. Egy lapos kavics leszel az úton, és nem haladsz semerre, csak ha beléd rúgnak. Stagnálsz.

Mi a kiváltó ok?

Természetesen előfordul, hogy nehéz napod volt, és leeresztesz utána, mint a héliumos lufi, amit kiszúrnak egy tűvel. Ez teljesen normális. De valaki mindennap ezt érzi. Mitől?

Valahogy hajlamosak vagyunk elhitetni magunkkal, hogy nekünk a világon a legrosszabb. Hogy nincs megoldás a problémáinkra. Fásultan ülünk egy székben, nézünk ki a fejünkből, lassú, szomorú számokat hallgatunk, erősítve magunkat abban, hogy szerencsétlenek vagyunk, és nekünk nem megy semmi. Közben pedig dühösek vagyunk az egész világra, ami akadályoz abban, hogy jól érezzük magunkat és nem ért meg minket, a bajainkat, pedig igazán megérdemelnénk a törődést.

De mi van azokkal, akik mindennap a szeméttelepet túrják, és minden percük tényleg arról szól, hogy még egy nappal tovább húzzák? Mi van azokkal, akik nap mint nap éheznek, elzárva a civilizált élettől, különféle borzalmas járványok között? Vagy a nyomortelepeken tengődnek, gyerekek akik teljesen kiszolgáltatottak.  Eszünkbe sem jutnak, mert magunkkal vagyunk elfoglalva, meg azzal, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Csak akkor figyelünk fel, ha látjuk őket képeken, és a televízióban, megborzongunk, egy kicsit feleszmélünk, hogy nekik milyen rossz, és végignézzük a szenvedésüket egy forró kávéval a kezünkben, fedett helyen… Aztán ülünk, és szenvedünk tovább, kitalálva magunknak mindenféle magyarázatot arra, hogy miért sajnálhatjuk magunkat. Nem igaz?

Talán a pocsék kis komfortzónánk mégis kényelmesebb, kevesebb vesződséget igényel az önsajnálat, a nyavalygás nem jár olyan bonyolult erőfeszítéssel, mint küzdeni valamiért.

Sokaknak megvan mindenük, mégis rinyálnak állandóan, tömegbe verődve. Eszükbe sem jut, hogy valaki az ő jólétükért mennyi áldozatot hoz. Eszükbe sem jut, hogy mondjuk, milyen érzés lehet leülni a zongora elé, és megtanulni egy dalt. Vagy újra és újra lerajzolni ugyanazt a vázát, amíg tökéletes nem lesz. Leülni egy fehér papír elé és verset írni, táncórákra járni, leülni a gitárral a kezedben, feltenni a fejhallgatót és addig gyakorolni, amíg az ujjaid végén már megkeményedett a bőr. Mert így kezdődik az egész. De mielőtt bármelyik bevillanna az agyukba, elfogja őket a sürgős „jajdeszarazéletem” és a „deszemétmindenki” és az „engemmindenkicsakkihasznál” életérzés és a közutálkozás azok ellen, akik nem hozzájuk hasonlóan gondolkodnak. Csodálkozom azon, hogy a világon élő emberek kilencven százaléka miért nem lett még öngyilkos, hogy még élnek egyáltalán emberek a földön…

Szerintem nem jó kavicsnak lenni. A kérdés az, hogy abban a lapos kőben mennyi önálló akarat van arra, hogy tegye a dolgát, és véghezvigye a céljait.  Mert ugye belátod, hogy akkor, ha egészséges vagy, rendelkezel aggyal, minden csak egy karnyújtásnyira van tőled, nem okolhatod a világot saját gyengeségeid miatt, a szüleid elcseszett életéért, válásáért, hazugságaiért, meg azért, hogy szívszerelmed átvert, amíg te becsületesen küzdöttél érte, ugye ezekért nem te vagy a felelős, meg az összes többi baromságért, amit nem te okoztál. Te csak hagyod, hogy tönkretegyék az életedet. Mert TE nem teszel ellene, és TE nem döntöd el, mi a fontosabb és TE engeded, hogy a körülmények, a hangulatok uralkodjanak rajtad. Nem küzdesz, nem akarsz.

Csak hagyod, hogy szaporodjanak a lapos, tehetetlen kövek. Visszahúznak téged, és a végén már csak azt érzed, hogy olyan vagy, mint ők, közben különbnek hiszed magad. Olyannak, aki mégis kilóg a sorból.  De miért? Minek? Arról fogalmad sincs, de biztos megmagyarázod.

Tudod, nekem sincs. De talán majd jövőre megértem.