Spanyol szappanopera

Néha elgondolkozom azon, hogy össze kellene állítanom egy listát azokról az őrültségekről, amiket még véghez akarok vinni, de rájöttem, hogy az kevésbé lenne élvezetes, mintha egyszerűen, spontán jönne az egész.

Soha nem hittem volna, hogy a hétvégém ilyen érdekes fordulatot vesz, viszont azok után, hogy a szerencse sütimben, amit a kínai étteremben vettem, az volt, hogy fura élmények fogják gazdagítani az életemet… nos ezek után igazán nem lepődök meg.

Én és Pacsirta lassan két éve ismerjük egymást, és néha előfordul, hogy tartunk egy olyan délutánt, amikor ketten elmegyünk flangálni egyet, beszélgetünk komoly, és abszolút komolytalan dolgokról, olyanokról, amiről mondjuk társaságban nem, mert nem biztos, hogy mások tudnák követni a gondolatmenetünket.

Egy ilyen „lelkizést” terveztünk erre a szép szombat délutánra is. Ekkor hívott el drága Kuszi barátnőm kézilabda meccsre is, de egyrészt most nem volt túl sok kedvem elmenni, másrészt meg Pacsirtával már megbeszéltük a találkozót. Viszont mivel későn lett vége, úgy döntöttünk, elmegyünk barátnőnk elé a sportcsarnokhoz, hogy ne kóvályogjon egyedül a sötétben.

Menet közben Kecskés felhívta Kuszit, hogy van-e kedvünk egy bagázs összerántásra, azaz, hogy találkozzunk már mind a négyen.  Viszont, amíg én elmentem wc-re, ezek ketten sikeresen kisütötték, hogy ha kettesben találkozunk, akkor biztos, hogy nem véletlenül, és bepánikoltak mind a ketten, hogy zavarni fognak. Hiába mondtam, hogy nem.

Annyiszor megkaptuk már másoktól is, hogy miért nem jövünk össze… és most meg ők kezdték el mondogatni. Ekkor kopogtatott be az agyamba az a  „furcsa” ötlet, hogy vajon mit reagálnának, ha tényleg összejönnénk? Természetesen nem hagytam sokáig dörömbölni, gyorsan ajtót nyitottam.

Pacsirta már úton volt felénk, mikor felhívtam, hogy megkérdezzem tőle, mennyire van benne egy ilyen kis heccben. Miután elővezettem a terv körvonalait, ezt kérdezte: „Lesz kávé, mire odaérek, asszony?”.

Így hát, elindultunk kéz a kézben, teljesen kidolgozott haditervvel.

Mikor Kecskés látótávolságon belül ért, a hajam segítségével láthatott egy „szájra puszit” is, és mikor odaért már teli szájjal mutogatott az összekulcsolt kezünk felé. Na igen.

Menetközben vége lett a kézi meccsnek, és Kuszi már az iskola ajtajában várt minket, még úgy jó negyedórán keresztül. Épp az anyukájával beszélt telefonon, mikor meglátott minket. Reakció: Kilencven fokos szögben előre hajolt, és akkorára nyitotta a száját, mintha a következő pillanatban be akarta volna kapni a szomszédban parkoló kisteherautót.

Kuszi sajnálatos módon előtte beszélt édesanyámmal, aki figyelmeztette, hogy ne vegyen semmit túl komolyan, így ő hamar rájött az egészre, de legalább jól szórakozott Kecskésen, aki teljesen bevette az egészet.

Miután hazakísértük Kuszit még belefutottunk Kecskés és Pacsirta néhány ismerősébe, akik előtt, mint egy pár voltunk jelen.

Ezek után Kecskés és haza ment, és hárman maradtunk, Pacsirta, és egyik barátja, meg én.

Mikor már öt perce mentünk kézen fogva, mivel két óra alatt annyira megszoktuk, hirtelen eszünkbe jutott, hogy valójában nem járunk, és a barátnak már elmondhatjuk, hogy mi is a helyzet.

Elég nagyot nézett, mikor röhögve közöltük vele, hogy mi tulajdonképpen nem járunk, és elengedtük egymás kezét.

Nyugtázta a történetet, közölte, hogy összeillünk, és haza mentünk.

Kuszi megírta, hogy tudta végig, hogy kamuzunk, de azért az első tíz percben megijedt, viszont Kecskést elég nehéz volt meggyőzni róla, hogy vicceltünk. Szegénnyel azóta nem beszéltem, eléggé haragszik, másrészt meg nem érek rá ezzel foglalkozni, mert teljesen kivagyok a szakítás miatt…

Az egyetlen dolog, amit sajnálok ebben a délutánban, hogy ezt így sajnos nem tudjuk megismételni. Nem baj. Biztos jönnek még majd egyéb őrültségek a fejembe...