Sűrű
csend ül a szobán. Túlzsúfolt, rendszertelen kelléktároló.
Néha berohan egy-két színész, átveszi a parókát, sebtében
eldobja a kiürült vizes palackot. Jaj, a szemüveg? Hol a szemüveg?
Biztos kint hagytad, én nem vettem el. Jó mindegy, hagyd már, majd
megoldjuk, show must go on!
Sűrű
csend ül a szobán. A szürkület előtti utolsó percekben éles
zúgás hallatszik. Ő az. Megtalálja a szemüveget. Ott csillog a
kis hamis félrecsúszva a párkányon. Kitűnő kifutó, barátom,
kitűnő kezdet. Kiugrási lehetőség, egy jó szemüveg…
Sebtében
felkapaszkodik, vidoran szemléli a felnagyított repedést a fán,
úgy mássza meg a keretet, mintha maga lenne a Mount Everest.
Tulajdonképpen,
semmiség – pörögnek a fogaskerekek. - Ez a szemüveg ki tudja,
hány darabban kapott főszerepet, mennyi mindent látott rajta
keresztül a kicsoda. Ő most rajta trónol, terpeszkedik és…
Sűrű
csend ül a szobán. Shakespeare-i csíny és csehovi méltóság szaga
keveredik a levegőben. És ő. Ő repülni fog. A szemüvegről.
Pillanatnyilag. Nem úgy rebben majd fel, mint egy pillangó, aki egy
ilyen helyzetben kecsesen lebbenne körbe, nem úgy, mint egy prédát
pásztázó sólyom, nem úgy, mintha nem tartaná vissza semmi.
Durván
zajongva, körkörösen inogva. Elszántan.
A
darabnak vége. Tapsolnak.
Minden
felszállás megérdemel egy tapsot.
Repül.
Pont addig, amíg valaki be nem nyit. Jé, megvan a szemüveg. Áh,
végig ott volt. Mindegy. Nem is olyan fontos. Iszunk egyet még? Nem
holnap korán kelek. Egy kávét sem? Ilyenkor? Délután
találkozunk. Szia. Szia.
Sűrű
csend ül a szobán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése