Semmi
sem biztosabb, mint a szimatom. Az pedig sosem csal, elvégre
vadászkutya volnék, vagy mi a szösz, bár az nem nyáladzik. Ha
nem tévedek, akkor ez bizony egy kerti szivattyú.
Ó
basszus. Ezt nem lenne szabad. De csak segíteni akarok, ellenőrzöm
a szivacs minőségét, egyszerű rutinfeladat, legalábbis a
magamfajtának, más ne próbáljon meg a fogaival precízen
szétrágni egy áram alatt lévő keringető szivattyút, amit
valamiért mindig visszaraknak a tóba, ha még működik.
Isteni
íze van. Komolyan. Főleg, ha friss, és még nem telepedtek rá az
algák.
Most
akkor megnézzem, hogy jó-e még, vagy ne? Nincs itt senki.
Unatkozom. De azt mondták nem szabad. Mindenre csak ezt mondják.
Múlt kedden is csak segíteni akartam, mikor leszedtem Anyu frissen
teregetett fehér ruháit. Állatira megszidtak érte, pedig már
szárazak voltak, és csak csináltam, amit Apu szokott. Lehet a
kosár hiánya jelentette a problémát, meg hogy egy-kettőt
átszabtam.
A
tépelődő szetterkeverék emlékiratai…
Szerintem
nem kell részleteznem mit kaptam a szivattyúért, de hát az ember
kutyája három-négy hónaposan még nem feltétlenül érti a világ
körforgását. Arra persze hamar rájöttem, hogy nem eszünk
szivacsot, nem ásunk alagutat a Föld középpontja felé, nem
rágjuk meg azokat a dolgokat, amiket a fejünk fölé lógatnak fel,
és a macskát sem kóstoljuk meg. Vahurnak hála, azok a négy lábú
karmos zsákok csak akkor maradtak a kertben, ha identitászavarosak
voltak, a többi nem bírta a gyűrődést.
Tizenöt
év. Gondold csak végig, mit csinálsz életed első tizenöt
évében. Egy évesen rájössz arra, hogy anyu nélküled is létezik
a világban, másfél-két évesen gügyögve-gagyogva megformálod
az első szavakat, tipegve-topogva fedezed fel a világot, és
mindenki lábon hordja ki a szívrohamot, valahányszor csak
kreatívan leszeded apu asztaláról a papírvágó ollót.
Három-négy évesen már szocializálódsz, oviban csücsülsz,
rájössz, hogy a wc a világ egyik legszükségesebb eszköze,
utálsz délután aludni, és egyre többször kapaszkodsz bele a
fülembe. Öt-hat éves korodban már bőven túljutsz az első nehéz
sztrájkon, és kezdhetsz azon görcsölni, hogy a társadalom milyen
elvárásokat támaszt majd eléd, mikor hét évesen bekerülsz az
első osztályba. Negyedikes korodra folyékonyan olvasol, és vagy
csillagász, vagy Arnold Svájcenegger akarsz lenni, csak ne kelljen
matek házit csinálni, és még egy fejezetet elolvasni az Egri
Csillagokból. Tíz-tizenegy éves korodban elhiszed magadról, hogy
akármit megtehetsz, és bizony meg is fogod tenni,
tizenkét-tizenhárom évesen pedig először térsz magadhoz az
álomvilágodból, és megpillantod az első nagy Őt, vagy inkább
Ó-t. Miközben hormonháztartásod egyszerre rögbizik, és Olimpiai
játékokat rendez az agyadban, el kell döntened, hogy merre talpalj
tovább a középsuliban. Tizenöt évesen ott vagy kilencedikben,
kiforratlan tervekkel, egy-két átgondolatlan döntéssel, meg az
első partnereddel, és azon töprengsz, hogy tudtál pár hónap
alatt leszoktatni a szivattyúszerelésről.
Egy
éves koromra nagyjából hallgattam minden szükséges parancsszóra,
amit Apu, meg a Lány mondott. Ül. Fekszik. Gyere ide! Hozd vissza!
Hol a bot? Jó kutya!
Az
utóbbi fogalmam sincs, mit jelent, de mikor mondták, állatira
boldog lettem, és csóváltam a farkam. Azt hiszem, pont ez volt az
elvárás, mert ők is marha jó kedvűek lettek tőle, és ha még
pacsiztam is, csak felfelé görbült a szájuk. Sosem értettem,
miért vicsorognak az emberek, ha örülnek. Agyba-főbe simogattak,
vakargatták a fülem tövét, és nekem ez egyáltalán nem volt
ellenemre.
Öt
éves lehettem, mikor hoztak egy nyáladzó ki vakarcsot. Állati
aranyos volt, meg állati lassú is. Biztos voltam benne, hogy egy
borjú az őse, bár állítólag valami túltenyésztett harci kutya
leszármazottja volt a kis tehén. Igazából nem számított, jó
fej srác volt, komáltam, bár indokolatlan helyzetekben hirtelen
kapta fel a vizet. Alig volt fél éves, mikor összeverekedett egy
veterán kuvasszal, mert ugyanazt a vakondtúrást akarták felásni.
Bohókás kis fickó, annyi szent, de amint egy kicsit megnőtt,
senki nem mert közel jönni a házhoz. Őrjöngve támadt a kapunak,
és én totálisan felpörögve segítettem szétszedni neki a
kerítést.
Na
ja. Ő furán ugatva bőgött, én meg szabályosan vedeltem a vizet,
mint egy részeges tinó, valahányszor csak visszaértünk a
sétából, elrágtam a huszonnegyedik gumilabdámat is, és
kifutottam a lelket is magamból.
Egyszer
találtam egy sérült galambot, és Anyu alig bírt lebeszélni
róla, hogy hagyjuk a természetes élőhelyén, mindenáron meg
akartam tartani, de végül meggyőzött róla, hogy jobb neki ott a
bokor alatt.
Imádtam
úszni. Imádtam a „hozd vissza” játékot. Imádtam jó kutya
lenni, bármit is jelentsen ez.
Mire
a bocikutya felnőtt, újabb taggal gyarapodott a falka, a kezdetben
szelídnek látszó, de fajtársaival ingerlékeny és bizalmatlan
pattogó pumival. Utcakutya volt, többet járt halászni, mint haza,
és már egy évesen elkezdett őszülni, olyan rövid pórázon
tartották. Őt is a Lány hozta, nem volt nehéz elfogadnom, bár
erőszakos meg nyomulós volt a kisöreg, rendszeresen kitúrt a
házamból, de elégtételt vettem rajta, valahányszor csak engem
elengedtek a sétán, őt pedig hosszú pórázon tartva futtatták.
Megbízhatatlan volt. Az a fajta, aki szereti az embereit, de nem
tiszteli őket kifejezetten.
Ennek
ellenére, ő is „jó kutya” volt. Sőt, a bocitehén is, bár ő
már ebből a fura természetéből adódóan megkapta ezt a jelzőt,
kivéve akkor mikor nekiállt kiszerelni az összes nadrágból a
cipzárakat.
Hát
Istenem, mindenkinek megvannak a maga hóbortjai!
A
Lányt idővel egyre ritkábban láttam, de mindig mikor hazajött,
nagyon örültünk egymásnak. Apu gyakran vitt sétálni, Anyu pedig
csontot főzött nekünk. Imádtam a csontokat.
Sok
macska fordult meg nálunk. Az egyik azt képzelte, hogy a fiam,
olyan apró és védtelen volt, hogy kénytelen voltam gyámkodni
fölötte, de sajnos egy éven belül megbetegedett, és távozott
köreinkből. Volt egy tarka, aki kisétált az utcára, és elvitte
valaki, meg egy másik, aki harmadmagával érkezett a tesóival, de
végül itt vert tanyát. Na igen, az első macska, aki nyugodt
lélekkel bemasírozott a pumi kenneljébe, felzabálta a kajáját,
és egy karcolás nélkül távozott a színhelyről.
Tizennégy
éves voltam már, mikor megérkezett a haspók. Egy szürke cirmos,
aki ha kaját látott, azt gondolkodás nélkül felfalta. Nem is
értettem, hogy fért ennyi belé, de legalább nem kellett aggódnom
a maradékom miatt.
A
tizenötödik év már nehezen indult. Tudtam, hogy elszállt
felettem az idő, és csak módjával ugrándozhatok, de erre csak
akkor jöttem rá, mikor a Lánnyal való sétámon bent ragadtam a
Dunában, és képtelen voltam a saját lábamra állva felkecmeregni
a vízből. Fél órás küzdelem után a pumihoz erősített
pórázzal, és egy nagyon izzadt és fáradt Lány segítségével
feljutottunk a rakpartra.
Onnantól
kezdve nem mentünk le többet a folyóhoz. Rettenetesen hiányzott a
szaga, a sirályok, az ínycsiklandozó döghalak, és kagylók
zamata, de egyre hamarabb fáradtam el. Hasonlóvá váltam a cammogó
borjúkutyához, akit nem lehetett harminc méternél messzebb vinni
a háztól, mert az ízületei felmondták a szolgálatot.
Elkezdtem
én is csak feküdni, enni, pihenni, néha ugatni. Nem volt másra
energiám.
A
két hátsó lábam rohamosan vesztett hatékonyságából, még nem
egyik nap arra ébredtem, hogy már botorkálni is alig tudok.
Azután
elvesztettem őket. Elveszettem a kontrollt, nem éreztem őket
többé, nem tudtam megmozdulni. A hátsó felem lebénult. Teljesen.
Annyira
szégyelltem magam. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy bármelyik
fajtársam halála lenne, ha nem tudna többé felállni. Én, aki
pár évvel ez előtt, nyulakat ugrasztott ki a bokorból, varjakat
kergetett, és őzekkel fogócskázott a parton, versenyt futott az
agarakkal, én tehetetlenül feküdtem a saját piszkomban.
Azt
hittem, a Család mérges lesz rám, de teljesen más történt.
Felraktak egy szivacsra, hogy puhán feküdjek, valahányszor csak
levonszoltam magam róla, és összekoszoltam magam, megtisztítottak.
Finomabbnál-finomabb falatokat kaptam, és amit kiválogattam, azt
nem kellett megennem később. Sajnos a fekvésből kialakult sebeim,
és a legyek felbukkanása ellen semmit sem tehettek, hiába mentünk
minden második nap a klórszagú tiszta emberhez, aki tűket
szurkált a hátsómba, ami után pár óráig erősebbnek éreztem
magam.
Én
is tudtam, ők is tudták, hogy nem fogok újra talpra állni, de
mindent megpróbáltak. A helyzet romlott, elment a hangom, és
begyulladt a bal szemem, de csodával határos módon, nem lett rossz
kedvem. Farkasétvággyal ettem, és boldog voltam, ha valaki
odajött, hogy megsimogasson.
Tudtam,
hogy hamarosan vége van. Éreztem, hogy legközelebb, amikor
beraknak a kocsiba, már nem jövünk majd haza, és ez egyfajta
megkönnyebbüléssel töltött el.
Mielőtt
utoljára behunytam a szemem, a Lány megsimogatta a buksim, és azt
mondta: Jó kutya vagy…
Akkor
már a fejemet sem tudtam felemelni, és hirtelen nem értettem, mit
is akar tőlem.
Azután
hirtelen ráébredtem.
Jó
kutyának lenni nem azt jelenti, hányszor vágod magad hanyatt,
milyen gyorsan csóválod a farkad, hányszor hozod vissza a botot,
hányszor ülsz le, állsz fel vagy fekszel le.
A
jó kutya kicsit bolondos, kicsit kajla, kicsit kópé, és csurom
vizesen rázza meg magát melletted, sáros manccsal ugrik fel rád,
amikor viszontlát, és döglött haltól bűzlő nyelvvel próbálja
megnyalni a kezed.
A
jó kutya boldogan osztja meg veled a sikerélményét, akkor is, ha
az egy könyékig nyálas szétrágott focilabda.
A
jó kutya segítőkész.
A
jó kutya ételt kunyerál.
A
jó kutya tószivattyú szivacs ízű.
Jó
kutyának lenni kötelesség. Neked is, és nekem is.
És
én az voltam.
Végig.
Jó
kutya voltam.
csodálatos
VálaszTörlésKöszönöm :)
TörlésNekünk is volt egy lány írszetterünk...13 éves volt...��
VálaszTörlésAkkor ő is szép kort megélt, biztosan ti is nagyon szerettétek. :)
Törlés