2017. augusztus 7., hétfő

Jó kutya voltam

Semmi sem biztosabb, mint a szimatom. Az pedig sosem csal, elvégre vadászkutya volnék, vagy mi a szösz, bár az nem nyáladzik. Ha nem tévedek, akkor ez bizony egy kerti szivattyú.
Ó basszus. Ezt nem lenne szabad. De csak segíteni akarok, ellenőrzöm a szivacs minőségét, egyszerű rutinfeladat, legalábbis a magamfajtának, más ne próbáljon meg a fogaival precízen szétrágni egy áram alatt lévő keringető szivattyút, amit valamiért mindig visszaraknak a tóba, ha még működik.
Isteni íze van. Komolyan. Főleg, ha friss, és még nem telepedtek rá az algák.
Most akkor megnézzem, hogy jó-e még, vagy ne? Nincs itt senki. Unatkozom. De azt mondták nem szabad. Mindenre csak ezt mondják. Múlt kedden is csak segíteni akartam, mikor leszedtem Anyu frissen teregetett fehér ruháit. Állatira megszidtak érte, pedig már szárazak voltak, és csak csináltam, amit Apu szokott. Lehet a kosár hiánya jelentette a problémát, meg hogy egy-kettőt átszabtam.
A tépelődő szetterkeverék emlékiratai…

Szerintem nem kell részleteznem mit kaptam a szivattyúért, de hát az ember kutyája három-négy hónaposan még nem feltétlenül érti a világ körforgását. Arra persze hamar rájöttem, hogy nem eszünk szivacsot, nem ásunk alagutat a Föld középpontja felé, nem rágjuk meg azokat a dolgokat, amiket a fejünk fölé lógatnak fel, és a macskát sem kóstoljuk meg. Vahurnak hála, azok a négy lábú karmos zsákok csak akkor maradtak a kertben, ha identitászavarosak voltak, a többi nem bírta a gyűrődést.

Tizenöt év. Gondold csak végig, mit csinálsz életed első tizenöt évében. Egy évesen rájössz arra, hogy anyu nélküled is létezik a világban, másfél-két évesen gügyögve-gagyogva megformálod az első szavakat, tipegve-topogva fedezed fel a világot, és mindenki lábon hordja ki a szívrohamot, valahányszor csak kreatívan leszeded apu asztaláról a papírvágó ollót. Három-négy évesen már szocializálódsz, oviban csücsülsz, rájössz, hogy a wc a világ egyik legszükségesebb eszköze, utálsz délután aludni, és egyre többször kapaszkodsz bele a fülembe. Öt-hat éves korodban már bőven túljutsz az első nehéz sztrájkon, és kezdhetsz azon görcsölni, hogy a társadalom milyen elvárásokat támaszt majd eléd, mikor hét évesen bekerülsz az első osztályba. Negyedikes korodra folyékonyan olvasol, és vagy csillagász, vagy Arnold Svájcenegger akarsz lenni, csak ne kelljen matek házit csinálni, és még egy fejezetet elolvasni az Egri Csillagokból. Tíz-tizenegy éves korodban elhiszed magadról, hogy akármit megtehetsz, és bizony meg is fogod tenni, tizenkét-tizenhárom évesen pedig először térsz magadhoz az álomvilágodból, és megpillantod az első nagy Őt, vagy inkább Ó-t. Miközben hormonháztartásod egyszerre rögbizik, és Olimpiai játékokat rendez az agyadban, el kell döntened, hogy merre talpalj tovább a középsuliban. Tizenöt évesen ott vagy kilencedikben, kiforratlan tervekkel, egy-két átgondolatlan döntéssel, meg az első partnereddel, és azon töprengsz, hogy tudtál pár hónap alatt leszoktatni a szivattyúszerelésről.






Egy éves koromra nagyjából hallgattam minden szükséges parancsszóra, amit Apu, meg a Lány mondott. Ül. Fekszik. Gyere ide! Hozd vissza! Hol a bot? Jó kutya!
Az utóbbi fogalmam sincs, mit jelent, de mikor mondták, állatira boldog lettem, és csóváltam a farkam. Azt hiszem, pont ez volt az elvárás, mert ők is marha jó kedvűek lettek tőle, és ha még pacsiztam is, csak felfelé görbült a szájuk. Sosem értettem, miért vicsorognak az emberek, ha örülnek. Agyba-főbe simogattak, vakargatták a fülem tövét, és nekem ez egyáltalán nem volt ellenemre.

Öt éves lehettem, mikor hoztak egy nyáladzó ki vakarcsot. Állati aranyos volt, meg állati lassú is. Biztos voltam benne, hogy egy borjú az őse, bár állítólag valami túltenyésztett harci kutya leszármazottja volt a kis tehén. Igazából nem számított, jó fej srác volt, komáltam, bár indokolatlan helyzetekben hirtelen kapta fel a vizet. Alig volt fél éves, mikor összeverekedett egy veterán kuvasszal, mert ugyanazt a vakondtúrást akarták felásni. Bohókás kis fickó, annyi szent, de amint egy kicsit megnőtt, senki nem mert közel jönni a házhoz. Őrjöngve támadt a kapunak, és én totálisan felpörögve segítettem szétszedni neki a kerítést.
Na ja. Ő furán ugatva bőgött, én meg szabályosan vedeltem a vizet, mint egy részeges tinó, valahányszor csak visszaértünk a sétából, elrágtam a huszonnegyedik gumilabdámat is, és kifutottam a lelket is magamból.
Egyszer találtam egy sérült galambot, és Anyu alig bírt lebeszélni róla, hogy hagyjuk a természetes élőhelyén, mindenáron meg akartam tartani, de végül meggyőzött róla, hogy jobb neki ott a bokor alatt.
Imádtam úszni. Imádtam a „hozd vissza” játékot. Imádtam jó kutya lenni, bármit is jelentsen ez.

Mire a bocikutya felnőtt, újabb taggal gyarapodott a falka, a kezdetben szelídnek látszó, de fajtársaival ingerlékeny és bizalmatlan pattogó pumival. Utcakutya volt, többet járt halászni, mint haza, és már egy évesen elkezdett őszülni, olyan rövid pórázon tartották. Őt is a Lány hozta, nem volt nehéz elfogadnom, bár erőszakos meg nyomulós volt a kisöreg, rendszeresen kitúrt a házamból, de elégtételt vettem rajta, valahányszor csak engem elengedtek a sétán, őt pedig hosszú pórázon tartva futtatták. Megbízhatatlan volt. Az a fajta, aki szereti az embereit, de nem tiszteli őket kifejezetten.
Ennek ellenére, ő is „jó kutya” volt. Sőt, a bocitehén is, bár ő már ebből a fura természetéből adódóan megkapta ezt a jelzőt, kivéve akkor mikor nekiállt kiszerelni az összes nadrágból a cipzárakat.
Hát Istenem, mindenkinek megvannak a maga hóbortjai!

A Lányt idővel egyre ritkábban láttam, de mindig mikor hazajött, nagyon örültünk egymásnak. Apu gyakran vitt sétálni, Anyu pedig csontot főzött nekünk. Imádtam a csontokat.
Sok macska fordult meg nálunk. Az egyik azt képzelte, hogy a fiam, olyan apró és védtelen volt, hogy kénytelen voltam gyámkodni fölötte, de sajnos egy éven belül megbetegedett, és távozott köreinkből. Volt egy tarka, aki kisétált az utcára, és elvitte valaki, meg egy másik, aki harmadmagával érkezett a tesóival, de végül itt vert tanyát. Na igen, az első macska, aki nyugodt lélekkel bemasírozott a pumi kenneljébe, felzabálta a kajáját, és egy karcolás nélkül távozott a színhelyről.
Tizennégy éves voltam már, mikor megérkezett a haspók. Egy szürke cirmos, aki ha kaját látott, azt gondolkodás nélkül felfalta. Nem is értettem, hogy fért ennyi belé, de legalább nem kellett aggódnom a maradékom miatt.

A tizenötödik év már nehezen indult. Tudtam, hogy elszállt felettem az idő, és csak módjával ugrándozhatok, de erre csak akkor jöttem rá, mikor a Lánnyal való sétámon bent ragadtam a Dunában, és képtelen voltam a saját lábamra állva felkecmeregni a vízből. Fél órás küzdelem után a pumihoz erősített pórázzal, és egy nagyon izzadt és fáradt Lány segítségével feljutottunk a rakpartra.
Onnantól kezdve nem mentünk le többet a folyóhoz. Rettenetesen hiányzott a szaga, a sirályok, az ínycsiklandozó döghalak, és kagylók zamata, de egyre hamarabb fáradtam el. Hasonlóvá váltam a cammogó borjúkutyához, akit nem lehetett harminc méternél messzebb vinni a háztól, mert az ízületei felmondták a szolgálatot.
Elkezdtem én is csak feküdni, enni, pihenni, néha ugatni. Nem volt másra energiám.
A két hátsó lábam rohamosan vesztett hatékonyságából, még nem egyik nap arra ébredtem, hogy már botorkálni is alig tudok.
Azután elvesztettem őket. Elveszettem a kontrollt, nem éreztem őket többé, nem tudtam megmozdulni. A hátsó felem lebénult. Teljesen.

Annyira szégyelltem magam. Azt hiszem joggal mondhatom, hogy bármelyik fajtársam halála lenne, ha nem tudna többé felállni. Én, aki pár évvel ez előtt, nyulakat ugrasztott ki a bokorból, varjakat kergetett, és őzekkel fogócskázott a parton, versenyt futott az agarakkal, én tehetetlenül feküdtem a saját piszkomban.
Azt hittem, a Család mérges lesz rám, de teljesen más történt. Felraktak egy szivacsra, hogy puhán feküdjek, valahányszor csak levonszoltam magam róla, és összekoszoltam magam, megtisztítottak. Finomabbnál-finomabb falatokat kaptam, és amit kiválogattam, azt nem kellett megennem később. Sajnos a fekvésből kialakult sebeim, és a legyek felbukkanása ellen semmit sem tehettek, hiába mentünk minden második nap a klórszagú tiszta emberhez, aki tűket szurkált a hátsómba, ami után pár óráig erősebbnek éreztem magam.

Én is tudtam, ők is tudták, hogy nem fogok újra talpra állni, de mindent megpróbáltak. A helyzet romlott, elment a hangom, és begyulladt a bal szemem, de csodával határos módon, nem lett rossz kedvem. Farkasétvággyal ettem, és boldog voltam, ha valaki odajött, hogy megsimogasson.
Tudtam, hogy hamarosan vége van. Éreztem, hogy legközelebb, amikor beraknak a kocsiba, már nem jövünk majd haza, és ez egyfajta megkönnyebbüléssel töltött el.

Mielőtt utoljára behunytam a szemem, a Lány megsimogatta a buksim, és azt mondta: Jó kutya vagy…
Akkor már a fejemet sem tudtam felemelni, és hirtelen nem értettem, mit is akar tőlem.






Azután hirtelen ráébredtem.
Jó kutyának lenni nem azt jelenti, hányszor vágod magad hanyatt, milyen gyorsan csóválod a farkad, hányszor hozod vissza a botot, hányszor ülsz le, állsz fel vagy fekszel le.
A jó kutya kicsit bolondos, kicsit kajla, kicsit kópé, és csurom vizesen rázza meg magát melletted, sáros manccsal ugrik fel rád, amikor viszontlát, és döglött haltól bűzlő nyelvvel próbálja megnyalni a kezed.
A jó kutya boldogan osztja meg veled a sikerélményét, akkor is, ha az egy könyékig nyálas szétrágott focilabda.
A jó kutya segítőkész.
A jó kutya ételt kunyerál.
A jó kutya tószivattyú szivacs ízű.

Jó kutyának lenni kötelesség. Neked is, és nekem is.

És én az voltam.

Végig.

Jó kutya voltam.















4 megjegyzés: