Öngyilkos leszek.
Kész. Eldöntöttem. Nem is tartott
sokáig, hogy megszülessen bennem az elhatározás, már napok óta éreztem, égett
bennem a szikra, tudtam, tennem kell valamit! Tegnap még csak az ötlet
körvonalazódott káposztafejemben, ma már, tyühű, így keltem. Mi van abban?
Öngyilkos leszek!
Mit kell ezen meglepődni? A családomban
egyébként is bevett szokás így elintézni a problémákat. Az ükapámat bedarálta
egy munkagép a húsfeldolgozóban, a nagynéném elaludt a sütő mellett, és leégett
a lakás, a nagyapám beledőlt egy kihegyezett vasoszlopba… na persze, ezek
inkább amolyan mondva csinált öngyilkosságocskák, pedig aztán mindegyik
többször körbejárt, előre megfontolt döntés következménye. Csak hát akkor még
szégyelltük. Azt hihették volna, ebben a családban nagyon elgurult pár kerék,
vagy éppen sokkal több van a kelleténél. De manapság kit érdekel, ha valaki
leugrik a tízedikről, fellógatja magát, vagy éppen, annyira meg akar gyógyulni,
hogy beveszi az egész helyi patikát a szájába? Az emberek már annyira
hozzászoktak a vérengzéshez, és az ilyesfajta tragédiákhoz, hogyha egyedül
csinálod, az már nem is hír. Ilyesfajta dolgokat kérdeznek majd: csak a
tízedikről? Melyik bútor bír el ekkora terhelést? Kijött bármelyik pirula
mellékhatása?
A szegény halott meg röstelkedve
magyarázhatja, hogy hát Magyarországon tízemeletes a legmagasabb épület, amit
könnyűszerrel meg lehet mászni, az IKEA-ban már összeszerelhető akasztófa is
kapható, és egy kicsit ment a hasa, mikor a köptető oldatot szedte be.
Azért a családunkban akadt néhány
tisztességes áldozat is. Ott van például Pistike, harmadágú unokatestvérem, aki
kifeküdt egy vonat elé. Vagy Lili néném, aki tudvalevő, hogy nem tudott úszni,
elment vízi mentőnek, és az első akció során meg is fulladt. A nagymamám meg
annyira elszomorodott szegény megboldogult öregapám miatt, hogy soha többet nem
szólalt meg. Belepusztult a némaságba.
Annyi hasznos könyvet árulnak
mindenütt. Szükségem lenne némi szakértői tanácsra. Lehetne, mondjuk, egy
irodalmi kalauz „Öngyiségről kezdőknek” címmel, vagy egy „Nagy öngyilkosok
kézikönyve” című kötet. A hét mesteröngyilkos. Ha nem Gyöngyi, hát öngyi. És
még sorolhatnám.
Ezek létezése híján nem tehettem mást,
a saját kútfőmből kellett táplálkoznom. Szépen fogat mostam, elégedett
mosollyal reggeliztem, és nekivágtam a nagy útnak a tetőre, amitől éppen egy
emelet választott el, hiszen a kilencediken lakom.
Nem néztem se balra, se jobbra,
határozattan odatrappoltam a szélére, lelógattam a lábamat, aztán... aztán csak
ültem ott, mint aki jól végezte dolgát. Addig ültem, még a galambok is
megszokták a jelenlétem, és már mellettem turbékoltak, mintegy noszogatva, hogy
na, hát mi lesz már, te bátor öngyilkos!
-
Heló, angyalom, társulhatok? – kérdezte
egy öreg babos kendős néni, és kérdés nélkül ledobta magát mellém.
-
Már elnézését kérem, de én éppen itt és
most öngyilkosságot akarnék elkövetni – magyaráztam.
-
Ja, hát én is. Nem is zavarlak.
Ha azt hittem, a néni feláll, és
átdzsaveszol a tető másik oldalára, hát tévednem kellett, mert nyugodtan
ücsörgött mellettem tovább, és még egy zacskó szotyit is felbontott.
-
Zavarni tetszik – nyefegtem, miközben
megigézve bámultam, ahogy egyszerre öt magot is a szájába vesz, és sorozatlövőként
köpi ki a héját a levegőbe.
-
Hello, hello! – szólalt meg mellettem
egy másik hang – Jövök én is, ha nem probléma.
-
Bocsi, de itt mind a ketten
öngyilkolászásra készülünk – gurultam dühbe.
-
Hát eggyel több, vagy kevesebb, nem
mindegy?
A hang tulajdonosa egy fiatal,
betegesen sovány, kopasz srác volt, a szemei mégis elégedetten csillogtak, mint
aki most tudta meg, hogy tényleg létezik a Húsvéti nyuszi.
Próbáltam eltekinteni a ténytől, hogy
társaságom van nemes célom véghezvitelének idején, de egy gondolat befészkelte
magát az agyamba, és csak nem hagyott csendesen elemésztődni.
-
Aztán ti miért? – kérdeztem csak úgy.
-
Lelkecském, hát van három felnőtt
gyerekem, egyik se jön hozzám soha, pedig mindig szeretettel, tárt karokkal
vártam őket, utaztam, mikor tudtam, sütöttem a süteményt, csináltam a befőttet,
a lekvárt, mindegyiknek, amit szeret. Hát se egy telefon maguktól, se egy
üzenet. Egy levél. Egy képeslap. Tavaly karácsonykor az üzenetrögzítőn kívántak
boldog ünnepeket. Nincs énnekem immár senkim. Hát minek legyek?
-
Nálam csak az átlagos történet – jött zavarba
a fiú. – Egy éve diagnosztizálták nálam a rákot, a szüleim rám se tudnak nézni,
valamikor etájban úgyis megmurdálok, hát gondoltam, megelőzöm a dolgot. Ha már
az életemről nem dönthettem, akkor hadd döntsek a halálomról. Aztán te?
-
Hát nálunk ez a szokás – vágtam ki
magam.
-
Nahát. Nincs is igazi indokod – köpött ki
egy adag szotyit az öregasszony. – Indíték nélkül, ez nem is igazi
öngyilkosság.
-
Hát pedig mondom. Ez egy családi
rituálé. Beavatás. Ceremónia. Hagyomány. Szokás. Mint másoknál a vasárnapi
ebéd.
-
Gyenge – vonogatta a vállát a fiú. –
Álöngyilkos…
-
Akkor csak le akarok ugrani, hogy
megtapasztaljam a szabadesést.
-
Arra ott a Bungee Jumping.
-
Meghalt az aranyhalam.
-
Vegyél másikat.
-
Utálom magam.
-
Van, aki szeret.
-
Unalmas vagyok. Szürke az életem. Egy
vagyok a tömegből.
-
Elég egyedi megoldás ezért
öngyilkosságot elkövetni.
-
Azt a rézfánfütyülő rézangyalát! –
csattantam fel, és mérgesen felálltam a két ismeretlen mellől. – Hogy engem már
nyugodtan meghalni sem hagynak!
Így történt, hogy végül mégsem lettem
öngyilkos, és galádul megtörtem a családom ősi szokását. Hamar találnom kell
egy másik hagyományt. Mondjuk ehetnék minden reggel egy fej fokhagymát. Vagy
hordhatnám fordítva a cipőmet, a balost a jobbon, a jobbost a balon. Vagy
egyenként megszámolhatnám a hajszálaimat.
Még nem tudom, mit csinálok ma.
Szia! Merengőről találtam ide, és mivel ez kiemelt bejegyzés, rákattintottam. Imádtam minden sorát! Tetszett a (fekete) humor, ami átszőtte az egészet. Ezek a szövegek... :D
VálaszTörlésElismerésem!
Szia! Nagyon örülök, hogy idetaláltál, fantasztikus érzés, hogy olvassák, amit írok, köszönöm, hogy jelezted is, feldobtad az estém! :D
Törlés